gina blogja

Hinnem kell a kapcsolatunkban! Hiszek a páromban, hiszek a jövőnkben, tudom, hogy szeret és én is szeretem. Bíznom kell benne! Pozitívnak lenni. Nem spórolhatom meg az életben a szenvedést, akkor legalább a jelent éljem meg boldogan…

Hiszem, hogy azért csinál dolgokat, hogy engem védjen és nem titkolózik. Bízik bennem, számít rám. Tesz értem, értünk.

Oda kell figyelnem, hogy ne legyek sok, ne menjek az agyára.

Magabiztosabbnak kell lennem, HINNEM KELL ÖNMAGAMBAN! Értékes vagyok, a párom engem választott, én kellek neki, akkor a többi miatt nem szabad görcsölnöm. Amíg szeret, mellettem lesz. Ha már nem szeret, el kell engednem és én is jobban járok ha megy. Addig viszont meg kell élnem a pillanatokat, a kapcsolatot. Mondjuk nem is ezzel van a baj. A külön töltött időt kell megélnem teljes lényemmel. Nem őt várni, a telefonhívást várni stb. Jelen kell, hogy legyek az életemben és örülni, amikor ő is bekapcsolódik. Kivédeni pedig nem tudom azt ami vár rám/ránk.

Nem szabad többé megölnöm a görcseimmel a napjaimat, óráimat a jelenemet. Nem szabad hagynom, hogy befurakodjon közénk!

Figyelj oda kislány, van remény, van szerelem!

Elegem van. Kikészültem teljesen. Nem bírom a további ideget. Éppen amikor már egy kicsit megnyugodnék, jobban lennék…

Van egy (újabb, 2.) csaj, aki rákattant a páromra. Korábban megéreztem már a dolgokat, aztán voltak apró jelek, a párom nyugtatott, ne foglalkozzak vele, ő engem szeret, nem érdekli más, a csaj egyébként sem tetszik neki… (Tudom, h mindez igaz - volt - de mi mást is mondana…) Mostmár viszont betelt a pohár, szerelmes verset küldött a páromnak, a lényeg: eltépném leklemet, szerelmedért. Menjen a … ez a csaj. Elvileg hithű katolikus, bigottan vallásos, valójában meg egy mindenre képes, semmit nem tisztelő álszent nőszemély.

Igen tudom, ha tudja, vigye. De ne vigye. Én is szeretem, mérhetetlenül, vele szeretném leéllni az életemet és nem bírnám el azt a pusztítást, amit ez okozna nekem…

Bíznom kell a páromban, és hinnem a kapcsolatunkban. De azt gondolom, hogy teljesen jogos elvárás a részemről az, hogy leállítsa mostmár a csajt konkrétan. Mert hogy a párom nem szeret senkit megbántani meg senkivel haragba lenni. De eljött a határ, amikor már azt mondom, hogy eddig és ne tovább. És ezt a páromnak kell lerendeznie. Azt szeretném, ha megmondaná a csajnak, hogy velem van kapcsolatban, engem szeret, úgyhogy ehhez tartsa magát, mert köztük nem lesz semmi.

A párom még arra is féltékeny volt és kicsapta a balhét, amikor egy ismerősöm, fiú rámtette a kezét ruhán keresztül és úgy gyógított. Szóba nem akart állni velem… Én meg ezt tűrjem el? Igen értem én, hogy a párom nem akar tőle semmit és csak én kellek neki, ezt mondja. De azért az ostromot állítsa le. Szerintem. Mert elegem van a gyomoridegből, arról, h mi az amiről tudomást szerzek és mi az amiről nem, hogy mi történik ott a távolban, elegem van az aggódásból, a görcsölésből.

Könnyebb lehetne külön. De én őt szeretem évek óta, ő nekem a társ, számomra egy életre.

Csak ne legyenek már ilyenek, ne történjenek már meg ilyen dolgok.

Neki is biztos szar érzés lenne, ha nekem vallanának szerelmet, engem ostromolnának. És ezt el is ismerte, h egy ideig biztos zavarná. Én biztos pikk-pakk véget vetnék egy ilyen ügynek, hát szeretném, h ő is megtegye. De férfiak…

Nem tudom. Eddig a párommal ismertük egymás jelszavait. Most az a felállás, hogy ő ismeri az enyémeimet, ő az egyiket megváltoztatta. Azt mondta, hogy nem akarja, hogy belépjek. Persze van igaza. Nem kell belépnem. De úgy érzem ezzel titkolózik. Persze ő az a típus, hogy nincs mit titkolózni, csak az legyen csak az övé. Nem tudom, ez az egész szomorúvá tesz, mert egyfelől úgy érzem, hogy nem bízik bennem, másfelől félek, hogy titkolni valója van/lesz. És egyébként is sajnos kontrollmániás vagyok és kikészülök, ha valami kicsúszik alólam, vagy nem tudhatok valamiről… Nagyon rossz tulajdonság ez, szenvedek is rendesen tőle.

És most tényleg rosszul érzem magam emiatt, hogy ennyire nem bízik, illetve ennyire nem akarja, hogy ilyen módon is részesek legyünk, ami nem lenne alapvetően baj, csak eddig azok voltunk…

És marhára idegesít az új haveri köre, megváltozott, úgy érzem nem tesz jót neki (és mellesleg a kapcsolatunknak sem) és eddig ilyet nem éreztem korábban a barátaival kapcsolatban, de most azt érzem, hogy fenyegetve vagyok és ez nagyon nem jó. De tűrök és nyelek, mert visszaütne, ha ezeknek hangot adnék, így is burkoltan hangot adok és nincs is jó vége. Ráadásul piszkál is, hogy mik történnek. Ja igen, ugyanis a hétköznapjainkat más városban töltjük… Leggyakrabban este 8 után már nem is beszélünk…

Na jó nem leszek paranoiás, mert akkor nincs értelme.

Elmondta, h nem lenne velem, ha nem én kellenék neki, nem csinálna senkivel semmit.

Akkor meg hagynom kell, had éljen, legyen privátszférája és szórakozza ki magát fiatalon, barátkozzon.

És vajon én meddig bírom ezt így? Mikorra őröl fel az egész? …

Picit összekaptunk… Vagy inkább egymás agyára mentünk… Aztán én visszakoztam a végén. Nem akarok veszekedni, nem akarom magamtól ellökni. Rossz érzésem van, mert nem úgy váltunk el egymástól, ahogy szerettem volna és ilyenkor, legalábbis most, aggódom. Hogy nehogy eltávolodjon (mindennek hatására, nem csak emiatt az egy miatt), hogy keressen, hívjon fel stb. És amíg nem beszélünk, nem tudok megnyugodni és frusztrált vagyok, rettegek. Azt szeretném, hogy minden jó legyen, hogy szeressen, el tudja viselni és fogadni a dolgaimat és hogy együtt maradjunk.

Megőrülök a feszültségben, felőröl a rettegés, a bizonytalanság.

Mit csináljak?????

Szóval az utóbbi hetekben szorongok és szorongok. Olyan miatt, ami miatt nem is kellene… Felgyülemlett a feszültség, elégedetlen vagyok, erőmet megfeszítve igyekszem, összejöttek a dolgok.

Viszont egy dolgot meg kell vizsgálnom (na jó többet is), még pedig: eddig azt hittem, hogy magammal vagyok elégedetlen csak. És most arra világítottak rá, hogy nagyon elégedetlen és kritikus vagyok a környezetemmel, a munkámmal, a családommal, stb.

Ezek alapján épp itt az ideje egy kis pozitív szemléletmód váltásnak. A jó dolgokat nézni és nem várni szorongva a rosszat, másokban is a jót felfedezni és nem a negatívon lovagolni. És nem erőlködni annyira.

Igen, tudom hogy eddig azért nem voltam pozitív, mert féltem a csalódástól és a fájdalomtól és azt gondoltam, hogyha készülök rá kevésbé fog fájni.

Na ez konkrétan hülyeség! Mert így lemaradok a jó dolgokról, kevés öröm van az életemben és csak megkeserítem a szorongással a mindennapjaimat. Márpedig a fájdalmat így se úgy se lehet megspórolni az életben.

Szóval megpróbálok mélyeket lélegezni, a nap felé fordítani az arcom és a jót keresni, elhessegetni a negatív gondolatokat, megélni a mindennapokat.

Meg kell tanulnom és elfogadnom, hogy az emberek milyenek, és úgy szeretnem őket, és nem mindig a saját igazamat szajkózni.

Persze könnyű ezt elhatározni… és ha jönnek a sötét gondolatok? mi lesz? Mindenesetre megpróbálom. Javítani akarom az életemet, önmagamat, a hozzáállásomat.

És bíznom kell az emberekben, legfőképp a páromban, a családomban és el kell fogadnom őket, mert arra vágyom, hogy ők is elfogadjanak, minden hülyeségemmel együtt.

És ha koppanok, ha csalódok? Ez az élet, boldogság nincs fájdalom nélkül, meg kell élni a mélységet, hogy utána az egekbe repülhessünk.

Az eszemmel jól tudom mindezt. Már csak eszerint kell elkezdenem élnem ás át kell ültetnem a mindennapjaimba. Hm… Komoly feladat.

Igen a zöld szemű szörny… Le kell kűzdenem magamban, nem készíthetem ki sem magamat sem a páromat ezzel az őrültséggel. Becsületes, rendes párom van, aki szeret engem. Nekem meg önbizalomhiányom, kisebbségi komplexusom és rettegésem a fájdalomtól és a csalódástól. Ez a legutóbbi a leghatalmasabb bennem… Sok mindenen ketesztül mentünk, sok mindent lekűzdöttünk, sosem csalt meg és szeret. De már egyszer elhagyott, bár nem egy másik lányért, és amíg külön voltunk 5 hétig, senkivel nem volt neki semmi. És elhiszem, mert tudom, hogy elmondaná, ha lett volna. Azért hagyott el, mert nem tudta, hogy szerelmes-e még. De már tudja és engem választott, engem akar, velem kedves, nekem mondja, h hiányzom és szeret. Jöhet bárki. Bármikor. Bárki megpróbálhatja lecsapni a kezemről, megkörnyékezni. De megmondta, h ő nem hagyja magát és vigyáz ránk. És hinnem kell és bíznom, mert így megőrülök és őt is eltaszítom. Az eszemmel tudok mindent, hogy ha el akar, úgyis elmegy, ha el tudják vinni jobb is úgy, ha nem maradunk együtt, annak úgy kell lennie és nincs garancia semmire. De annyira szeretem és annyira félek a fájdalomtól… Nem akarom elveszíteni, nem akarok csalódni. És ezért görcsölöm halálra magam (meg őt is). Bízom benne - szoktam mondani - csak azokban a lányokban nem bízom, akik akárkire rámásznak, akik őt megkörnyékezik. És már volt aki megkörnyékezte. De nem szabad elfelejtenem, hogy mégis velem maradt, mellettem van, engem választott. És igen, azt is tudom, hogy most menjen, amíg nincs gyerek. És tudom, hogy nem megy. De a szívem és az érzelmeim meg vannak kergülve. Igen és igazából a rettegés veszi magűt úrrá rajtam. De elhatároztam, h legalább őt nem fogom tovább ezzel kikészíteni. Megpróbálom itt kiírni magamból, vele diszkrét lenni, azért az infókat megtudni és figyelni. Egyébként meg próbálok bízni. Az eszemmel tényleg bízok. A szívemmel viszont… ezt nem engedi a bennem élő rettegés a fájdalomtól. De le kell kűzdenem. De hogy???

Miért nem lehet betartani a kis ígéreteket? Miért lett fontosabb a saját egyedülléte, mint a szerelme nyugalma és kérése?? Mikor fordultak meg a dolgok és miért tűröm ezt el. Jó azért mert szeretem. De hogy a fenébe ne sokalljak be??? Mi lesz így a nagy ígéretekkel? És tényleg nem akarok balhézni… de miért kéne ezt elviselnem, mikor szörnyen szenvedek így. Annyit kértem, hogy öt percet beszéljünk. Ehhez képest két napja semmi… És gondolom a holnap lesz a harmadik. És hogy ne legyen elegem?? Olyan kis dolog. Elhagyhatnám, kiverhetném a hisztit, nem kéne ezt eltűrnöm. Mégis az első kettőt nem teszem meg, a harmadikat pedig igen. Csak engem ez teljesen felőröl. És annyira kevéssel is jó irányban lehetne tartani a dolgokat. De ez már rajta múlna. Viszont ha nem teszi… nekem kéne lépnem. Vagy nyelnem, amit meg is teszek. De meddig? Miért nem lehet odafigyelni, másképp csinálni, betartani az ígéreteket? Amikor pontosan tudja, hogy ez nekem rossz. Nem tudom, össze vagyok zavarodva, ez így rohadtul nem jó.

Már megint szorongok… Megint tele vagyok félelemmel, a héten már a feszültség teljesen eluralkodott rajtam és ki is jött belőle. Bízom benne. Tényleg. De ha nem tudnám, hogy milyen jó ember, sok jel ellene szólna. Telefonok, egy-két füllentés észrevétele… Ha igaz, amit gondolok. Nem beszél dolgokról. Mert azt mondja engem választott, nincs senki más, nem volt, nem is lesz… De akkor miért nem hívja vissza előttem? Miért nem mondja el? Mert neki nem fontos… De nekem igen… Egyedüllétre vágyik, egy-két napra ki akarja zárni a külvilágot, közte engem is… Megértem. DE… Akkora fájdalmat éltem át, és megjelennek a démonjaim, bízni szeretnék, de betolakodik egy kép, hogy mi van ha mással van ez idő alatt? Azt mondja, hogy csak én vagyok. És ő őszinte, egyenes ember, mindig az volt, értékrenddel, nem tenne velem ilyet. De annyi ilyen sztorit hall az ember és tudom, hogy belepusztulnék, ezért rettegek… Nyomaszt az is, ha túlzásba viszem és nem bízom meg benne, pont ezért fogom elveszíteni, elmarni magam mellől. De hogy oldjam a feszültséget, hogy szabaduljak meg a démonoktól?? Elterelhetném a figyelmem… de csak ideig-óráig működik. Hinni akarok neki, bízni benne, de a körülmények ezt rohadtul megnehezítik. CSak próbálom túl élni a külön és jelentkezés nélkül töltött napokat. De nem akarok így élni! Élvezni akarom az életet, nélküle is. Nem jó ez így nekem. Nem tartja be az ígéretét. Ez is fáj, pedig nem nagy dolog és nekem megkönnyíteni a helyezetemet. De meg kell értenem és nem duzzogni, mert nem akarom elmarni magam mellől. De nem tudom meddig bírom ezt így még…

Szomorú vagyok, görcs van a gyomromban és azt hiszem félelem is. Tudom mindenki azt akarja, de csak boldog szeretnék lenni. És vele. Hinnem kell a szavaiban, de nehéz, főleg mikor eluralkodik rajtam ez a rossz érzés. Azt mondta szeret, velem akar lenni.

Többre vágyom. Többre ennél, mint ami most van. Több találkozásra, több együtt létre, több elismerésre és szerelemre.

Kicsit félek is attól, hogy feladjak mindent. Van egy jó állásom, fiatalon jó helyen a szakmában. Minden ebbe a városba köt. A barátaim itt vannak, akik hosszú hosszú évek óta a társaim. ÉS mióta én is ide kerültem azóta teljesedett ki még jobban a barátság.

De őt szeretem, ő az igazi, kérdés, hogy hajlandó lennék-e mindent feladni? Eddig is tartottam a barátaimmal a kapcsolatot a távolból, egy új városban pedig talán végre közös barátokat is találhatnánk a párommal és az nagyon jó lenne. Ha összeköltöznénk végre sokat lennénk együtt és külön is eljárhatnánk jó szívvel.

Viszont mi van, ha nem fog menni az együtt élés, ha akkor jön ki, hogy tényleg nem működik a kapcsolat? És mindent feladunk? Munkát , lakást, barátokat?

De bíznom kell, őt választottam, őt szeretem. Megtehetném, hogy lezárom és keresgélek Pesten magamnak párt. De ezt nem akarom, tényleg nem. Lehet hogy félelemből, hogy egyedül maradnék. De már egyedül voltam öt hétig, ismerkedtem és semmi. Persze tudom, nem volt nyitott a szívem. De akkor is mindig arra jutottam, hogy nekem ő kell, ő az igazi.

Nem tudom hogy könnyítsek a szívemen, hogy lazuljak el, hogy élvezzem azt amit éppen dobott a gép, hogy ne rágódjak ezeken a dolgokon.

Igen, tényleg ezer éve nem írtam. Kicsit másba fog átcsapni ez a napló. Muszáj kiírnom magamból a kavargó gondolataimat, bármi is fog kisűlni belőle.

Párom szakított velem két hónapja. Elege lett, besokallt, egyedüllétre vágyott, nem beszámolni senkinek, bulizni a haverjaival, és nem tudta, hogy megszokás-e vagy szerelem… Három hete újra együtt, sok viszontagság (nekem baromi nagy szenvedések) után, sok beszélgetést követően. Szerelmesek vagyunk. Remélem.

Szóval. Önismeretet kell gyakorolnom, felismerni a hibáimat, és változtatni dolgokon. Nem tudom mennyire lehet ez tartós, mennyire tud kifordulni egy ember… Mindenesetre az építő jellegűeket érdemes megfontolni. Rá kellett, hogy döbbenjek, a párom tükröt tart nekem. És én is neki. Bár nem tudom, hogy ő erre rájött-e már.

Nézzük a változtatandó dolgokat:

- be kellene jobban épülnöm a párom baráti társaságaiba. Keveset jártunk társaságba amit ő nagyon hiányol. Én eddig úgy álltam a dolgokhoz, hogy távkapcsolat révén heti 24 órát, ha együtt töltöttünk, azt szánjuk egymásra és legyünk kettesben, az értékes időt nem akartam másokra pazarolni, olyankor csak rá vágytam. De legyen, megpróbálom. Sajnos, nem tudok nagyon sok mindenről elbeszélgetni a barátaival, teljesen mások és más érdekli őket, mint engem. De végülis csak a felszínes fecsegést kell megtanulnom. Ami sosem ment. Eddig.

- Felnőtt férfi lett a páromból, nem kell folyton gonoskodnom róla, anyáskodnom felette és elintézni a dolgait helyette. Ha valamit nem csinál meg, az utána az ő baja lesz és neki kell viselnie a következményeit. Eddig ezt is úgy gondoltam, hogy ha már ő nem képes elintézni, akkor megcsinálom én, hiszen ha nem lesz meg, az a mi kapcsolatunkat/helyzetünket fogja rosszul érinteni, kettőnknek lesz hátránya belőle. És persze halálra idegesített…:)

- Nem kell annyit lógnom a telefonon és hívnom őt. Ezzel túlzásba estem, mentségemre legyen mondva, azt hittem, hogy ha már távkapcsolat, ettől lesz bensőségesebb, közvetlenebb a kapcsolatunk, hiszen olyan ritkán talizunk, mégis szerettem volna megosztani vele a mindennapjaimat és tudni, hogy vele mi van. Valószínűleg ezt is én gondoltam rosszul.

- El kell fogadnom, hogy most ilyen a munkája, a beosztása, és ezért fáradt, nem még azzal is frusztrálni, hogy folyton felhánytorgatom neki, hogy fáradt, elalszik, mikor végre velem van és nem jut még annyi idő sem rám, mert a munka és a pénz az első. Elég nehéz ez a része… Úgy érzem túlzásba viszi és túlhajszolja magát és a pénzt. De mivel ő nem így gondolja, vagy elfogadom vagy elhagyom…

- Őt választottam, és bele kell törődnöm, hogy a családja nem fogad el. Hogy sosem lesz szeretetteljes, bensőséges kapcsolatom sem az anyjával sem a testvéreivel. Sokáig bántott, gyomor görcsöt okoztak, páromat is bántották miattam. Nem tehetek róla, ami rajtam múlt megtettem, inentől kezdve nem szabad velük foglalkoznom. Csak a bicska nyílik a zsebembe, mikor látom, hogy a párom szenved emiatt, őt zsarolják érzelmileg és beszólogatnak, nem hagynak élni minket.

Szeretem. Úgy érzem, hogy ő az igazi. Bár nem volt sok kapcsolatom, nem pasiztam sokat. Szeretném, hogy jó legyen, hogy működjön, hogy boldolgok legyünk egymással.

Ugyanakkor félek. Hogy nincs jövőnk. Hogy nagyon különbözőek vagyunk. Hogy egyszer már elhagyott (és sokszor majdnem) és félek, hogy megint akkora fájdalmat okoz… Félek, hogy csak én kűzdök, hogy feladok mindent a semmiért. Hogy nincs értelme.

6 éve távkapcsolat. Meddig még? Hova tovább? Vagy tényleg vár ránk egy fényes, boldog jövő, egy irigylésre méltó házasság, ahogy az asztrológus mondta?

Szeretnék egy életre szóló párt választani, akivel tűzön-vízen át örökre kitartunk. Nem akarok naiv lenni. Sok sérelem ért már mindkettőnket, nem tudom ezeken túl lehet-e jutni és valóban tiszta lappal indulni. Ha egyszer véget vetett, többé nem fog? Ha egyszer kit tudta mondani, hogy nem hiszi hogy szerelmes, hogy higyjek, hogy mégis az és örökre? Tudom ilyen nincs. Vagy talán mégis.

Szeretném, ha nem felejtene el értékelni. Engem, mint embert, az erőfeszítéseimet, a próbálkozásomat, a szerelmemet.

Szeretnék viszonzásra találni, látni, hogy ő is kűzd és tesz ezért a kapcsolatért. Nem szeretném, ha egyoldalúvá válna. Szeretném, ha megérné…